Ma reggel leültem kicsit blogokat látogatni, mert onnan veszem a motivációt. Olvastam érdekes, jó gondolatokat, majd áteveztem a fórumokra, ahol szintén rokonvéleményekkel találkoztam.
Volt viszont egy kisfilm, amit megnéztem, és azt láttam, hogy Kodály Zoltán mennyire tisztában volt már azzal, amit a mai oktatási rendszer résztvevői csak most kezdenek kapisgálni; fejleszteni kell a gyereket, és nem csak a tudományok terén. Számomra meglepő pontossággal. éleslátással mutatta be Kodály, hogy a zenetanulás mely fázisa milyen más tantárgyi képességeket fejleszt.
Ha ezt már akkor tudták, miért távolodunk egyre inkább ettől a felfogástól? Milyen jó is lenne, ha a kisiskolások alsó tagozatba, csak írnának, olvasnának, számolnának, mellette pedig zenét hallgatnának, énekelnének, táncolnának, élményeiket rajzokban, egyéb kreatív alkotásokban mutatnák be. Persze a felső tagozat is azonnal ontja csak rájuk az információkat!
Emberke legyen a talpán, aki szülői segítség nélkül minden akadályt sikeresen vesz! Márpedig egyre kevesebb szülő vesz részt csemetéje tanulásában. Persze, ez idő hiányával ismagyarázható, de azt hiszem, egyre kevesebben tartják ezt fontosnak, úgy vélik, arra való az iskola, a tanár, hogy "beleverje" a csemetéje fejébe. Ő pedig a jó szülő szerepében "tetszeleg" (néha nem is idézőjelesen), és mindent megad gyermekének. Ez nem is lenne baj, de nem vár érte teljesítményt, semmilyen téren. Középiskolában pedig döbbenten áll a jelenség előtt, hogy gyermeke rosszul teljesít, és már nem hallgat rá!
Hát igen, beszélhetünk az oktatási rendszer, az iskola, a tanár felelősségéről, de a szülőt mindig kifelejtjük, mert a tanárok is szülők egyben. Lehet, azért látom ilyen élesen ezt a problémát, mert nincs gyermekem, de azt gondolom, lehet ezt másként is csinálni, ahogy ismerőseim között sokan teszik is. Ha egy ilyen lelkes anyuka elmeséli nekem, mit csinált kisfiával/kislányával az előző este, vagy hogy halad a csemete a suliban, soha nem intem le, hogy unom, nem érdekel, mert éppen azt hallom, hogy van olyan család, ami "működik", és szerető, meleg otthont biztosít a gyermeknek, megadva egészséges fejlődéséhez a hátteret.
Olasz nyelvet tanítok, és imádom Olaszországot, az olasz kultúrát. Ha tehetem, Olaszországba megyek síelni is. A 2009-es szezonban velünk utazott egy baráti család, ahol egy 7 éves kislány és egy 5 éves kisfiú színesíti az életet. Életükben először mentek síelni, és azt hiszem, külföldre is. A leánykában felmerült a kérdés: "Hogy fogunk ott beszélni?" A szülei megnyugtatták, hogy ott leszek én is, és én tudok olaszul. "Akkor én is tanulok olaszul!" Jelentette ki a kislány.
Eljött az utazás napja, felszálltunk a buszra, és elindultunk. Fél perc múlva az ölembe mászik a kicsi lány: "Akkor tanulunk?" Éjfél volt, mindenki aludni szeretett volna. Sikerült meggyőznöm arról, hogy majd reggel, ha már ettünk, jöhet, tanulunk egy kicsit.
Reggel örömmel fészkelte be magát az ölembe, és kezdtük el a tanulást. Néhány szót tanultunk csak, köszönést, bemutatkozást, elszámoltunk tízig; semmi különös nem történt, de a gyermek szemei csillogtak az örömtől, büszeségtől. Amikor visszament a szüleihez, előadta teljes tudását.
Aztán esténként visszamondta nekem, egy-két új kinccsel bővítve újonnan szerzett vagyonkáját.
Azóta is, ha találkozunk, mindent képes visszamondani, és kér néhány új szót, amit megtanulhat.
Ez a kislány teljesen önként csinálja, lelkesen, mert valamit megmozdított benne az utazás izgalma. Biztos közrejátszik az is, hogy ismer, és tudja, nagyon szeretem, apró kora óta ő a "kedvenc" a csipet-csapatból. A szülei az első perctől sokat foglalkoztak vele, bár - sajnos - az iskola megkezdésétől ez kicsit visszaesett, ahogy az anyuka szavaiból kiértem. Ezt nagyon sajnálom, mert egy nagyon jó képességű, élénk eszű, találékony kislányról beszélek.
Remélem, nem téved el az iskola szigorú,merev világában, és szülei felismerik az együtt olvasás, együtt tanulás fontosságát, motiválva ezzel a leánykát, akit jövőre már öccse is követ az iskolába.
Nagyon a lelkemből írtál. Az utóbbi időben annyi magányos, az iskolával egyedül birkózó gyerekkel találkozom. Szüleinek se híre, se hamva. De az is szemetszúrt, hogy több első nap az iskolában csillogó szemmel megjelent kicsit látok néhány hét múlva lógó orral, fáradtan belépni az iskola kapun.
VálaszTörlésNéhány évvel ezelőtt Svédországban töltöttem el egy hónapot ismerős családnál. A kicsilányuk akkor végezte el az első osztályt. Lelkesen mutatta be tudományát - 3-4 betűs szavakat olvastak, de csak kisbetűvel. Mondta, hogy a nagybetűk majd a következő évben jönnek. Ellenben az ebédjüket, tízóraijukat együtt készítik el. Nem tudom, hogy ehhez mit szólna nálunk az ÁNTSZ. Nálunk bűn, ha az első osztályos karácsonyig nem tanul meg olvasni. Nekem időnként azaz érzésem, hogy sok iskola olyan, mint egy versenyistálló. A mindent a tanulókért, a gyerekközpontú lózungok mellett csak a gyerek gyerekkorát felejtik el:(