Iskola - szülők. Ugye mindkettő fontos?

Ma reggel leültem kicsit blogokat látogatni, mert onnan veszem a motivációt. Olvastam érdekes, jó gondolatokat, majd áteveztem a fórumokra, ahol szintén rokonvéleményekkel találkoztam.

Volt viszont egy kisfilm, amit megnéztem, és azt láttam, hogy Kodály Zoltán mennyire tisztában volt már azzal, amit a mai oktatási rendszer résztvevői csak most kezdenek kapisgálni; fejleszteni kell a gyereket, és nem csak a tudományok terén. Számomra meglepő pontossággal. éleslátással mutatta be Kodály, hogy a zenetanulás mely fázisa milyen más tantárgyi képességeket fejleszt.

Ha ezt már akkor tudták, miért távolodunk egyre inkább ettől a felfogástól? Milyen jó is lenne, ha a kisiskolások alsó tagozatba, csak írnának, olvasnának, számolnának, mellette pedig zenét hallgatnának, énekelnének, táncolnának, élményeiket rajzokban, egyéb kreatív alkotásokban mutatnák be. Persze a felső tagozat is azonnal ontja csak rájuk az információkat!

Emberke legyen a talpán, aki szülői segítség nélkül minden akadályt sikeresen vesz! Márpedig egyre kevesebb szülő vesz részt csemetéje tanulásában. Persze, ez idő hiányával ismagyarázható, de azt hiszem, egyre kevesebben tartják ezt fontosnak, úgy vélik, arra való az iskola, a tanár, hogy "beleverje" a csemetéje fejébe. Ő pedig a jó szülő szerepében "tetszeleg" (néha nem is idézőjelesen), és mindent megad gyermekének. Ez nem is lenne baj, de nem vár érte teljesítményt, semmilyen téren. Középiskolában pedig döbbenten áll a jelenség előtt, hogy gyermeke rosszul teljesít, és már nem hallgat rá!

Hát igen, beszélhetünk az oktatási rendszer, az iskola, a tanár felelősségéről, de a szülőt mindig kifelejtjük, mert a tanárok is szülők egyben. Lehet, azért látom ilyen élesen ezt a problémát, mert nincs gyermekem, de azt gondolom, lehet ezt másként is csinálni, ahogy ismerőseim között sokan teszik is. Ha egy ilyen lelkes anyuka elmeséli nekem, mit csinált kisfiával/kislányával az előző este, vagy hogy halad a csemete a suliban, soha nem intem le, hogy unom, nem érdekel, mert éppen azt hallom, hogy van olyan család, ami "működik", és szerető, meleg otthont biztosít a gyermeknek, megadva egészséges fejlődéséhez a hátteret.

Olasz nyelvet tanítok, és imádom Olaszországot, az olasz kultúrát. Ha tehetem, Olaszországba megyek síelni is. A 2009-es szezonban velünk utazott egy baráti család, ahol egy 7 éves kislány és egy 5 éves kisfiú színesíti az életet. Életükben először mentek síelni, és azt hiszem, külföldre is. A leánykában felmerült a kérdés: "Hogy fogunk ott beszélni?" A szülei megnyugtatták, hogy ott leszek én is, és én tudok olaszul. "Akkor én is tanulok olaszul!" Jelentette ki a kislány.

Eljött az utazás napja, felszálltunk a buszra, és elindultunk. Fél perc múlva az ölembe mászik a kicsi lány: "Akkor tanulunk?" Éjfél volt, mindenki aludni szeretett volna. Sikerült meggyőznöm arról, hogy majd reggel, ha már ettünk, jöhet, tanulunk egy kicsit.

Reggel örömmel fészkelte be magát az ölembe, és kezdtük el a tanulást. Néhány szót tanultunk csak, köszönést, bemutatkozást, elszámoltunk tízig; semmi különös nem történt, de a gyermek szemei csillogtak az örömtől, büszeségtől. Amikor visszament a szüleihez, előadta teljes tudását.

Aztán esténként visszamondta nekem, egy-két új kinccsel bővítve újonnan szerzett vagyonkáját.

Azóta is, ha találkozunk, mindent képes visszamondani, és kér néhány új szót, amit megtanulhat.

Ez a kislány teljesen önként csinálja, lelkesen, mert valamit megmozdított benne az utazás izgalma. Biztos közrejátszik az is, hogy ismer, és tudja, nagyon szeretem, apró kora óta ő a "kedvenc" a csipet-csapatból. A szülei az első perctől sokat foglalkoztak vele, bár - sajnos - az iskola megkezdésétől ez kicsit visszaesett, ahogy az anyuka szavaiból kiértem. Ezt nagyon sajnálom, mert egy nagyon jó képességű, élénk eszű, találékony kislányról beszélek.

Remélem, nem téved el az iskola szigorú,merev világában, és szülei felismerik az együtt olvasás, együtt tanulás fontosságát, motiválva ezzel a leánykát, akit jövőre már öccse is követ az iskolába.

nyugalom

Nos, új nap virradt ránk az e-learning berkein belül. Kint süt a nap, igazi szép, bár hűvös őszi idő van.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy tegnap beadtam a határidős feladatot, és gondoltam, ma inkább csak olvasgatok a fórumokon, esetleg hozzászólok. Esetleg ... mintha nem találkoznék mindig néhány olyan gondolattal, amire úgy érzem, reagálnom kell.

Szomorúan látom, ugyanakkor erőt is ad a mindennapi munkához, hogy máshol is ugyanazok a problémák merülnek fel, mint például a régi tanítási módszerekhez való ragaszkodás. Okoljuk - én is! - az oktatási rendszert, annak szerkezetét, hogy mekkora anyagot kell beleplántálnunk a diákok fejébe évente, azt is elmondjuk, hogy túl sokan vannak egy osztályban. Igen, ezek mind igazak. A párom, aki nem az oktatásban dolgozik, azt szokta mondani, hogy kifogást a legkönnyebb találni, mit miért nem. Azt hiszem, igaza van, ezen kellene túllépnünk.

Hiszen a diák nem tehet róla, mekkora a fizetésünk, neki itt és most kell elsajátítania az ismereteket, megtanulnia azok egymáshoz illesztését, használatát nem csak abban a kontextusban, ahogy az órán elhangzott. Ezek a diákok építik majd tovább világunkat. Ha most nem kapják meg a megfelelő alapokat, nem tanulják meg, hogyan alkalmazzák a tudásukat, az nekünk is hátrányt fog jelenteni.

Nemrég olvastam egy könyvet, melyben a fiatalokat egy reményvesztett, kilátástalan nemzedéknek festi a szerző, aki egyébként szintén 35 év alatti, fiatal férfi. A világ körülöttünk valóban nem rózsás, nehéz tanácsot adni egy mai diáknak, milyen pályát válasszon (akár szülőként, akár tanárként), de ha megadjuk nekik azt a készséget, képességet, hogy merjenek próbálkozni, és ne torpanjanak meg rögtön az első akadálynál, biztos, hogy jó útravalót kapnak tőlünk.

És valóban; Mi se torpanjunk meg a napi akadályok előtt. Merjünk újítani, apró, kis feladatokat belopni a napi "rutinba", amely lehetőséget adhat a diákoknak esetleg addig szunnyadó képességeik kibontakoztatására, egy motiváltabb munkára, ugyankor mi is nagyobb kedvvel induljunk munkába, kíváncsian várva, milyen új, érdekes látószögből mutatják meg diákjaink aznap a világot. Így válhatunk egymást motiváló, egymással jól együttműködő "munkatársakká", a szó legpozitívabb értelmében.

Ez a "kompetencia-virág" nekem nagyon tetszik, ezt ideillesztem:

Azt hiszem, nem csak az e-learningre vonatkozik, vonatkoztatható mindennapjainkra, és nem csak a tanításra, hanem az élet apró-cseprő dolgaira is.

Azt hiszem kicsit később még visszamegyek a TeNeGenre olvasgatni, esetleg valamilyen apró feladatot elvégezni, de mindenképpen a kezembe veszek egy jó kis könyvet is, mert az igazi olvasás élményét mégis egy kemény könyvborító tapintásának és a papír szagának együttese adja meg egy kényelmes fotelban, nem pedig a monitor nézegetése.

feladatok, feladatok

Ma reggel, friss aggyal leültem, hogy megírjam első beadandó házi feladatomat. Stréber módon újragondoltam a kérdéseket, és nem a már említett Ctrl-kombinációkkal készítettem el a munkámat. Tulajdonképpen élvezem, hogy folyamatosan tornázik az agyam.

Ajjajjaj! Ez a rászokás, a függőség első jele. :( Nem vagyok különb a diákoknál! :)

A házi feladat beadása után megint belátogattam a kurzusprofilban lévő blogomba, ahol is jegyezgettem egy kicsit a feladatokkal kapccsolatban. Azt hiszem kicsit lassítani fogok a tempómon, mert eléggé előre szaladtam az olvasásban, és bizonyos oldalakon még csak most jönnek elő a gyakorlatok. Szóval, lassabban fogok olvasni, nehogy valami kimaradjon. Erre jó megoldás lesz az őszi szünet vége is, mert akkor kevesebb időm lesz netezni.

Ma azon a kérdésen töprengtem el, hogy levédeném-e, akár csak részben, az internetre felkerülő feladataimat, mint saját szellemi termék.

Soha nem voltam egy irigy típus, szívesen segítettem mindig annak, aki megkért rá. A saját feladataimat most is szívesen adom át kollégámnak, ha éppen megtetszik neki, szüksége van rá. Attól nem lesz kisebb a tudásom, nem leszek kevesebb.

Időnként szívesen bóklászok a neten, feladatgyűjtögetés céljából. Ha találok egy számomra használhatót, lementem, és az ötletből én is készítek hasonlót néha. Gyakran van úgy, hogy a régi feladatainkat elunjuk, szívesen újítanánk, de éppen nincs energiánk rá. Ilyenkor jön jól ez a segítség.

Ha a kurzusnak vége lesz, nyáronvalószínűleg elkészítek jónéhány feladatot, amit szívesen osztok majd meg kollégáimmal, diákokkal (ismeretlenül is).

A neten keresztüli tanárkeresést jó ötletnek tartom, ezt is ugyanabban a leckében olvastam. Ez megkönnyíti a tanárt keresők dolgát, főleg, hogy a tanulóik által kapott értékelés is olvasható. Ez persze arra is készteti a tanárt, hogy jobb legyen, hiszen a választáskor a tanítás minősége is szempontként szerepelhet, nem csak az ár.

lazítás

Ma nem sok mindent csináltam a programban. Igaz, időm sem sok volt. Azt hiszem, ma érlelgetem magamban a gondolatokat, amiket a hét végén leadandó feladatomba fogok beleírni. Az is igaz viszont, hogy itt-ott már leírtam őket, lévén több agórás fórumon is tettem bejegyzéseket.
Tulajdonképpen néhány Ctrl+C és Ctrl +V segítségével össze is lehetne rakni, de az olyan stílustalan, hol marad a kreativitás, amit magaménak vallok? Szóval, ma érik a sok gondolat, aztán holnap reggel nekiülök.
Kész szerencse, hogy szünet van. Már elgondolkodtam azon, hogy kezdek a hálózat fogjává válni, mert elég sokat bolyongok a rendszerben. És még én szólok néha egy-két diákomnak, amikor látom a piros szemüket, hogy nem kellene annyit a gép előtt ülni.
Mi lesz velem a tanfolyam végére?

e-learning kompetenciák

Ma tovább olvasgattam a tananyagot, és ezek a fejlesztendő kompetenciák megállítottak.
Azzal egyetértek, hogy ezek mind olyan alkotóelemei, lépcsőfokai a tanulás folyamatának, melyeket szem előtt kell(ene) tartani, de azt hiszem a mai oktatási struktúrában ez igen nehéz. Sokat bírkózunk azzal, hogy az éves tananyagot belepréseljük valahogy a megadott időkeretbe, ráadásul még a nebulók fejében is megmaradjon, az eredményük is elfogadható legyen mind számukra, mind számunkra. Arra viszont már nem jut idő / energia (?), hogy lehetőséget adjunk az órán is a kísérletezés vagy a felfedezés örömére, mert szorít az idő! Kár, mert ha néha mégis időt lopok egy ilyen kísérletre, valóban több marad meg a fejekben, mert "saját" szerzemény az információ.
Nemrég olvastam Gerlóczy Márton első regényét, az "Igazolt hiányzás"-t. Életrajzi elemeket tartalmaz a fiatal író könyve, amelyből egy olyan diák képe tárul elénk, aki nyitott az információkra, de nem tud beilleszkedni a jelen oktatási rendszerbe. Mindenhol lóg, nem tanul, mással foglalkozik, bosszantja tanárait. Ugye, mennyi ilyen diák van? Lehet, hogy számukra megváltás lenne egy olyan oktatási rendszer, mely figyelembe veszi a kompetencia virág sok-sok szirmát? Vagy egy olyan keretrendszer, mint ez a távoktatás, ahol maga gyűjtheti össze a tudnivalókat, maga gazdálkodik az idejével bizonyos határokon belül, és estleg partnernek, szellemi partnernek tartják? Érdemes elolvasni a könyvet, és elgondolkodni ezen.
A másik kérdés, ami megmozgatta a fantáziámat, a Bessenyei-cikk. Már több, mint 10 éve felvetette annak szükségességét, hogy a tanárképzésben kapjon hangsúlyt egy modern tanítási mód, ismerjék és tudják kezelmi a moderninformatika nyújtotta eszközöket.
Sajnos, azt látom, hogy a tanárképzés nemhogy előrefelé, hanem visszafelé fejlődik. Cáfoljon meg, aki akarja, de tapasztalatból beszélek. Minden évben jelentkezik nálam 2-3 egyetemi hallgató tanítási gyakorlatra. Van bennük némi kreativitás, de nem mindegyikben. A modern eszközök pedig kimerülnek az "internetről leszedem a szöveget" momentumban, és nem is tanulnak mást. Ráadsásul még mindig azt tanulják, hogy a diák motovált, szorgalmas. HÁT...

megnyitottam

Azt hiszem, elkészült a blogom első verziója. Mindjárt kettő is, mert véletlenül kétszer kattintottam rá valamire. Velem ez időnként előfordul, de ez általában nem veszi el a kedvemet. Amit informatikából tudok, azt autodidakta módon szedtem össze, néha informatikus kollégáktól kérve segítséget, máskor páromhoz fordulva tanácsért.

Úgy gondolom, egy blog megnyitása diákjaim egy részének "nem nagy ügy", de egy tanárról már nehezen feltételezik. Nemrég azzal vívtam ki elismerésüket, hogy egy magam gyártotta kis feladatlapon minden beírandó szónak azonos méretű helyet gyártottam. Ez egy informatika tagozatos osztály, és nem is tudják elképzelni rólunk, tanárokról, hogy mi is "haladunk a korral", hogy néha "kockulunk" - ahogy ők mondják. Azt hiszem, ha megtudnák, hogy van egy blogom, ismét nőnék a szemükben!

Tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet - osztályfőnökként leírni az osztályban, az osztállyal történteket, amihez a diákok is hozzátehetik gondolataikat, véleményüket. Valószínűleg ez egy olyan lehetőség, ami vonzaná kis "kockáimat", és később visszaolvasva szép emlékeket is előhívhat. Hát, ha lesz energiám a tanfolyam mellett, lehet, hogy meg is csinálom!