Úton a szinposzis felé

Bár a prezentáció készítése erőt adott és nem kevés sikerélményt - főleg, hogy az iskolában volt olyan kolléga, akinek én mutattam meg néhány Power Pointos alkalmazást -, a szinopszis formanyomtatványába betekintve rögtön visszahőköltem.

Forogtak az agytekervényeim, de nem igazán éreztem rá a szinposzis lényegére. Nehezen értem, hogy egy olyan tevékeny, mozgalmas és kreatív dolgot, mint a tanítás, hogy lehet ilyen lélektelen számok és kategóriák mögé rejteni úgy, hogy valaki felismerje, miről is van szó. Én felsorolhatom, hogy hány képet szeretnék felhasználni, és mi annak a pedagógiai célja, de ettől még nem látom, hol helyezkedik el az órában, és mi is valójában a felhasznált anyagom. Szívem szerint inkább összefüggő szövegben írnám le, mit is tervezek, és abba ékelném bele ezeket a technikai adatokat, a maguk órai helyén. Persze, nem ez a feladat. Megnéztem azt a mintaszinopszist, amit Farkas Robi készített történelemből. Igazán szép, alapos munka, amiről az jutott eszembe, hogy egyrészt a letölthető (és kitöltendő) szinopszisváz nem egészen egyezik meg ezzel - bár ezen még túlteszem magam -, de Robi témaválasztása is szerencsésebb volt. Egy hosszú tananyagról készítette a szinopszist, míg én egy olyan anyagrészt - Bar italiano - választottam, amit fel lehet dolgozni két tanóra alatt. Ez nyilván behatárolja azt, mennyi tananyagelemet alkalmazhatok, és miből gazdálkodhatok.

Ráadásul az sem egészen világos, hogy ezek után majd ezt a szinopszist kell felhasználni a forgatókönyvhöz is? És minek ez is az is? Megint csak oda jutok, hogy a lelketlen számok és adatok helyett szívesebben írnék egy összefüggő szöveget stb... de nem ez a feladat. Mint egy mantra, mondogatom magamban, de ettől nem lesz könnyebb a dolgom.

Most próbálom összehozni a szinopszist, valamennyit már beírogattam a vázba, de nem igazán tetszik, nehezen békülök meg vele. Nem igazán érzem mögötte azt a munkát, amit már a prezentációba például befektettem, mert azt egy kerek munkának éreztem, de hiába igyekszem szinopszissá alakítani, nem ugyanazt látom a számadatok mögött!

Ez is olyan maximalista elvárás lenne, mint amivel Matúz Éva blogjában találkoztam? Éva nagyon jól választotta meg a témáját, és ügyesen elkészítette a szinopszist, bár ő nem volt vele maradéktalanul elégedett. Ez tanárbetegség?! Jó volt a blogban megjegyzésként olvasni Marika szavait, aki igyekezett meggyőzni arról Évát, hogy igenis nagyon jó munkát végzett!

Én is vigasztalom magamat, hogy meg tudom csinálni, jó lesz, hiszen akik ehhez értenek, biztosan azt olvassák ki a sajátos nyelvezetből, amit én szavakkal elmesélnék. A remény hal meg utoljára! Persze azt már most látom, hogy magamtól soha nem fogok szinopszist írni, mert nem az én műfajom. Sokkal inkább blogot, ami személyes jellegű, és elég teret ad a gondolataimnak, érzéseimnek. Persze ez nem olyan műfaj, amit be tudnék építeni a tervezett két órába! Kár!

Hornyák Judit blogjában bukkantam olyan gondolatra, mely az én agyamban is visszhangra lelt, csak egy huszárvágással megoldottam a problémát. Judit ijedten olvasta a fórumon, ahogy a weboldal szerkesztésével kapcsolatban cseréltek eszmét "diáktársaink". Hol van ő ehhez? merült fel benne a kérdés. Nos, én is benéztem a fórumra és hanyatt-homlok menekültem, mert én sem értettem, amiről szó volt. Eszembe jutott viszont Farkas Robi egy nekem írt megjegyzése. Azt írta, minden, amit itt tanulunk, csak ajánlás, hogy próbáljuk ki, ha érdekel bennünket, és a próbálkozásokon keresztül találjuk meg azokat az alkalmazásokat, amelyek számunkra szimpatikusak, közel állnak hozzánk, tanítási gyakorlatunkban hasznukat vehetjük. Nos, én ehhez tartom magam, bevallom, bizonyos anyagokat most éppen csak átolvastam. A szinopszisba is csak olyan alkalmazásokat veszek be, mint például a mindmeister, a gondolattérkép, mert az jól használható rendszerezésre, de biztos nem kerül sor arra, hogy linkmegosztót alkalmazzak, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem szimpatikus, és rossz élményem kapcsolódik hozzá. Lehet, hogy ez meglehetősen emocionális megközelítés, de én már csak ilyen vagyok. Ha nem érzem jól magamat egy közegben, ha lehet, kerülöm, ha nem jön be egy eszköz, kihagyom az órából. Ennyi, így jól érzem magam munka közben, és a diák sem látja, hogy szenvedek, mert akkor előbb-utóbb ő is szenvedni fog.